Hányszor megkapja egy férfi a terhes feleségétől, hogy “nem tudod milyen terhesnek lenni”. Ennek a három férfinek a neje ilyet biztos nem vághat a fejéhez.
A megnőtt mellek, nehezedő pocak, kényelmetlen alvás most már nem csak a nők sajátja terhesség alatt. Három férfi Jason Bramley, Steve Hanson és Jonny Biggins Barcelonában úgy döntött, hogy kipróbálja, milyen lehet 9 hónapos terhesen élni egy hónapig. Készítettek egy olyan súlyú mell és pocak kombinációt, mint ami egy harmadik trimeszteres anyuka hord magán.
Ezzel a felköthető pocakkal kell együtt élniük, aludniuk, munkába és szórakozni járniuk, és nem vehetik le akkor sem, ha épp nem tudnak megfordulni az ágyban. Az ötlet szerintem zseniális, vicces és egyben megható is, bár nem kifejezetten a feleségük kedvéért teszik ezt. Egy anyaságról szóló könyvet írtak, amit így promotálnak, de mindhárman legalább apukák, úgyhogy tudják, milyen egy szuszogó, kilenc hónapos terhes nővel élni.
A nagy pocakos kísérlet február 15-től március 15-ig tart, de már ezalatt az alig tíz nap is elég volt ahhoz, hogy beismerjék: ez így nehéz. Nem egyszerű aludni, fordulni, felállni, leülni, öltözni, létezni. Az én emlékeimben egészen élénken él ez a bizonyos kilencedik hónap, amikor már azt kezdtem érezni, hogy az örökkévalóságig tart a terhesség. A szülés óta eltelt 9 hét elröppent egy pillanat alatt ahhoz képest, ahogy vánszorogtak az utolsó hónapban a napok.
De ez nem egy panaszkodós cikk, mert nagyon is megérte az összes hónap. Következzen egy ártatlan lista a teljesség igénye nélkül, hogy mit is élhetnek át most ezek a férfiemberek a nagy pocakjukkal.
Persze mínusz a hormonok.
Mert azt a hormonális vihart és káoszt, amit a terhesség okoz sokunknál, azt nem lehet modellezni. Az csak a miénk. A csendes őrület, amikor már azt éreztem, hogy látom, hogy nem jól látom a dolgokat és épp semmi okom nincs bőgni, mégis folynak a könnyeim. Vagy hogy semmi okom idegesnek lenni és leordítani az emberem fejét, mégis megtettem.
A végén már én is azt hittem, hogy csak ráfogom a hormonokra, és igazából ilyen vagyok: szélsőséges, viharos, hangulatember, aki képes magából kikelni apró, vélt sérelmeken és bömbölni egy kisbabás reklámon. De szerencsére az idő megcáfolt, mostanra már elmúlt a szülés utáni hormonális armageddon is, és egész jól visszatértem a csendesebb, béketűrőbb önmagamhoz.
Mi volt még az, ami miatt azt mondanám most, hogy soha többé nem akarok ilyen nagy pocakkal mászkálni a nagyvilágban, mint ezek a férfiak most a kis kísérletük alatt?
Például az alvás:
- Sem háton – elnyomom azt az eret és nem kapok levegőt.
- Sem hason – hol van az már, egy másik életben aludtam utoljára hason.
- Sem oldalt – azt a pocakot már semmi sem tudja alátámasztani.
- Talán lebegve. Igen, úgy kéne. Levitálni, az lenne jó.
Aztán ott van az evés.
Kívánósság az van. De közben égő gyomor is van. Csokoládé is rengeteg van. Csípőset nem bírom, tésztától fáj a gyomrom, krumplitól elnehezülök, húsra ránézni sem jó. Számomra maradtak a gyümölcsök, tehát tulajdonképpen még jól is kerültem ki ebből a problémakörből.
Meg még ráadásul a mozgás, mint olyan.
Amikor mindennek nekimegyek, mert azt sem tudom hol kezdődöm én, és hol végződik a pocakom. Amikor mindent leejtek, de lehajolni már nem tudok érte. Amikor az öltözés olyan kihívásokat rejt magában, hogy a kétéves gyerekem ügyesebben zsonglőrködött a ruháival anno. Amikor két utca sarkot nem tudok megtenni anélkül, hogy ne szuszognék Darth Vaderként.
Mégis megéri, az ösztönök furcsa játéka, hogy mégis újra és újra belevágnak a nők a terhességbe. Egyszer majd elolvasok erről egy kutatást, lehetőleg brit tudósosat, mert ők mindig jobban tudják, hogy mi zajlik valójában bennem.
forrás: anyamborogass.cafeblog.hu